A Hagakure a Szamuráj Útjára, a Busidóra vonatkozó rövid tanítások, történetek és feljegyzések gyűjteménye a XVIII. század elejéről, amelyet a később zen szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cunetomo diktált le lelkes tanítványának.

Az eredeti szöveget kézzel másolták, és adták körbe a Nyugat-Japánban élő Nabesima-klán fiatal csatlósai körében.

A második világháború után egyetlen könyvet sem ítéltek el olyan hevesen, mint a Hagakurét. A műnek jelentős szerepe volt abban, hogy felbátorítsa a japán fiatalságot, akik a háború utolsó, elkeseredett szakaszában ezzel a klasszikussá vált idézettel vállalták az önkéntes halált: „Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik.” A beható tanulmányozás azonban megmutatja, hogy a Hagakure nem más, mint Cunetomo szenvedélyes gyűjteményének eredménye, amelyet békeidőben állított össze a Szamuráj Útjáról. Ez pedig az „úgy halj meg, mint egy igazi szamuráj” alapgondolatán, azaz a bátor, igazságos és erényes harcos ideálján nyugszik.

Rájöttem, hogy a Busido a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania; ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre.

Bár egyesek azt mondják: „Micsoda hiábavaló halál, ha az ember anélkül hal meg, hogy célját elérte volna” – az ilyen számító gondolkodásmód az öntelt, elvárosiasodott Busidoból fakad. Élet vagy halál – ennek szorításában alig lehetünk biztosak abban, hogy a helyeset választjuk. Persze mindenki az életet választja. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra, hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság, ha úgy maradunk életben, hogy igazi célunkat nem értük el. Ezt a döntő fontosságú kérdést meg kell fontolni.

Ezzel szemben akkor sincs okunk a szégyenre, ha a halált választjuk, és meghalunk, mielőtt igaz célunkat megvalósítottuk volna, bár lehet, hogy halálunkat mások esetleg hiábavalónak és esztelennek tartják. Ez a Busido lényege. Aki bármely pillanatban számít a halálra, minden reggel és este kész meghalni, az magáévá teszi a Busidot, és ezáltal képes lesz egész életében hiba nélkül szolgálni urát.

A csatlósnak mindenekelőtt rendíthetetlen odaadással kell szíve legmélyébe zárnia urát. Ez rendkívül értékessé teszi a szolgálatban. Annak, aki egy előkelő, emberöltők óta virágzó hűbérbirtokon születik, szívvel, lélekkel csak az urára kell gondolnia. Észben kell tartania a hála hatalmas adósságát, amivel az egymást követő nagyuraknak tartozik, amiért őseit gondos bánásmódban részesítették. Még sokkalta jobb az olyan, aki ráadásul értelmével és tehetségével, rangjához méltóan válik az ura hasznára.

Vannak emberek, akik természetüknél fogva pillanatok alatt képesek dönteni, és vannak, akiknek visszavonulva, keményen törniük kell a fejüket, mielőtt megtalálják a végső megoldást.

A kérdés gyökere abban rejlik, hogy bár mindenki a bölcsesség különböző fokával születik, az ember rendszerint nem várt bölcsesség birtokába jut, ha tiszta személyiséggel gondolkozik, és betartja a Nabesima-szamurájok négy fogadalmát. Noha az emberek azt hiszik, hogy orvosságot találhatnak legnagyobb nehézségeikre, pusztán azzal, hogy komolyan elgondolkoznak rajtuk, személyiségükből fakadó ítéletük csak gonosz és hasznavehetetlen elképzelésekhez vezet, bármennyire mélyen gondolják is át őket. Akármi legyen is a helyzet, nekünk eltompult lényeknek hihetetlenül nehéz megszabadulnunk egyéni nézőpontunktól.

Ezért, amikor egy komoly nehézséggel kerülünk szembe, először félre kell tennünk azt egy kis időre, vissza kell térnünk a négy fogadalomban felidézett alapelvekhez, és személyiségünktől megszabadulva kell gondolkodnunk, hogy elkerüljük a komoly tévítéleteket.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy csekély bölcsességünkre támaszkodva, minden erőnket összeszedve ítélkezzünk, és bármilyen helyzettel megbirkózzunk. Ez gonosz, önközpontú gondolatokat állít a sors útjába, és bűnné válik.

Kívülálló szemével nézve, ez a fajta bölcsességünk hitvány, gyenge, szűklátókörű, mi több, túl tompa ahhoz, hogy szabadon cselekedjünk. Ha nem jut eszünkbe valami igazán fontos gondolat, jobb, ha egy bölcs emberrel tanácskozunk. A bölcs, akinek nem a saját ügye az eset, önzetlen és őszinte ítéletet hozhat, amely mindenképpen elfogadható. Az ilyen ítélet szilárd és meggyőző hatással van másokra; olyan hatalmas fához hasonlatos, amely számtalan erős gyökérrel kapcsolódik a talajba. Míg az olyan ítélet, amelyet az ember korlátozott bölcsessége hozott, a csupasz mező végtelen ürességében magányosan álló fához hasonlítható.

Azért tanulmányozzuk a hajdan élt emberek mondásait és tetteit, hogy bölcsességükre bízzuk magunkat, és önzetlenné váljunk. Amikor levetkezzük előítéleteinket, őseink szavai szerint cselekszünk, és másokkal tanácskozunk, mindennek sikeresen, baj nélkül kellene mennie…

Élt egyszer egy ember, aki számos testvérét tette csatlósává, és minden alkalommal elkísértette magát velük, amikor Edót vagy a Kamigata vidéket meglátogatta. Azt mondják, mind magán-, mind közügyekben elkerülte őt a baj, mivel nap mint nap tanácskozott velük.

Szagara Kjúma egy volt az ezredből, aki urával egyetértésben régóta lemondott életéről és szívéről. Egyszer Szakjó herceg, aki meglehetősen ellenséges érzülettel viseltetett Micusige nagyúr iránt, titkos összejövetelt rendezett mizugaei birtokán, ahol az a döntés született, hogy Kjúma kövessen el szeppukut. Így Micusige nagyúr azt a miniszterét veszíti el, akiben a legjobban megbízott. Kjúma kiszimatolta ezt a tervet, bérelt egy háromszintes teaházat Taku Inu rezidenciájában, és összeverbuválta Szaga város összes pokolfajzatát. Bábszínházat rendezett, melynek során maga is mozgatott bábokat. Éjjel-nappal folyt a féktelen mulatozás Szakjó herceg rezidenciájával szemben. Kjúmának az volt a szándéka, hogy megbotránkoztató viselkedésével szégyent hozzon magára, így igazolja urát döntésében, és tisztességgel vesse alá magát az előre eltervezett szeppukunak.

Az a csatlós, aki sorsát urához köti, minden jót és rosszat őrá bíz, és lemond életéről, ügyét komolyan és őszintén követi. Ilyenekből kevés is elég, hogy megerősítsék uruk birtokát. Az évek alatt azonban megfigyeltem, hogy sok csatlós, aki urát értelmével, körültekintésével, művészi tehetségével szolgálja, hajlamos feltételezhető hűségét olykor-olykor feladni, ha a dolgok jól mennek. Ha uruk visszavonul vagy meghal, nyomban hátat fordítanak neki, hogy behízelegjék magukat azoknál, akiknek a befolyása növekedni látszik. Visszataszító ilyenre még csak gondolni is.

Magas és alacsony beosztású, említésre méltó értelmű és tehetségű emberek azért versengenek egymással, hogy melyikük válik uruk nagyobb hasznára – mindaddig, amíg el nem jön az idő, hogy meghaljanak érte. Ilyenkor hirtelen inukba száll a bátorságuk. Visszataszító látványt nyújtanak. Vészhelyzetben viszont hasznavehetetlen emberek ezer másikkal is felérnek, mert életüket már régóta feladták, és szívüket összhangba hozták urukéval. Uram halálakor én voltam az egyetlen, aki példát mutattam azzal, hogy követtem őt. Míg egyesek követtek engem, a magas rangú emberek, akik nagyképűsködtek és másokat félrelöktek, hátat fordítottak urunknak, mihelyst az kilehelte a lelkét.

A hűbérúr és csatlósa közötti kötelék vagy a mélyen gyökerező hűség távolinak tűnt nekem mindaddig, amíg közvetlenül fel nem tárult a szemem előtt. Aki egyszer elszánta magát arra, hogy meghaljon uráért, abban a pillanatban kiváló csatlóssá válik.

Mialatt uram halála előtt Kiotóban voltam, hirtelen vágyam támadt, hogy visszatérjek a klánhoz, ezért megbeszéltem egy emberrel, hogy úgy teszek, mintha mesterének küldötte volnék, és ebben a szerepben folytatom az utam éjjel-nappal, vissza Szagadába. Mintha csoda történt volna, éppen uram halála előtt értem haza. Amikor elhagytam Kiotót, a hír, hogy urunk állapota hirtelen kritikusra fordult, még nem érkezett el a nagyobb városokban lévő embereinkhez.

Talán Buddha és az istenek adták finoman tudtomra uram küszöbön álló halálát válaszként arra a kitartó hitre, amelyet fiatalkorom óta tápláltam: én voltam az egyetlen csatlós az egész hűbérbirtokon, aki urunkat minden másnál többre tartotta. Anélkül, hogy csatlósként figyelemre vagy dicséretre méltóan szolgáltam volna, hiszem, hogy fél kézzel is meg tudtam védeni a néhai nagyurat a szégyentől, ahogy ezt szüntelenül szilárdan meg is fogadtam. Egy hűbérúr halálakor lehangoló, ha senki sincs, aki követné halott urát.

Most már világos, hogy nincs olyan csatlós, aki lemondana életéről. Az embernek csak az ura érdekében kellene lemondania életéről, semmi másért. A világ számos félénk, gyáva, kapzsi, csak a saját érdeke után futó emberrel van tele. Uram halála után néhány évig elmémet lehangoló gondolatok borították el.

A csatlóstól elvárt egyik legfontosabb szolgálat, hogy szóvá tegye és kijavítsa mások fogyatékosságait. Ez hatalmas könyörületről és együttérzésről árulkodik, és hihetetlen tapintatot kíván.

Könnyű megtalálni a másik jó és rossz tulajdonságait, és ugyanolyan könnyű kritizálni fogyatékosságai miatt. Az emberek többnyire hajlamosak azt gondolni, hogy figyelmesek másokkal, ha őszinte és nehezen szóba hozható tanácsokat adnak, amelyeket nem szívesen fogadnak el – s ilyenkor fel is adják. Senkinek sem válik a javára, ha tettével szégyenbe hozza, és nyíltan sértegeti a másikat. Az ilyen tanáccsal az ember nem tesz mást, csak a lelkén könnyít.

Mielőtt felemelnénk a szavunkat valaki ellen, először azt kell megítélnünk, hogy megfelelő, fogékony hangulatban van-e, kész-e a kifogást befogadni. Majd kellő közelségbe kell kerülnünk hozzá, hogy bízzon a szavunkban. Időnként azzal kell megragadnunk a figyelmét, hogy hozzászólunk kedvenc időtöltéséhez és ahhoz, ami érdekli őt. Óvatosan kell megválasztanunk a legjobb módot és időpontot, és csak úgy mellékesen kell figyelmeztetnünk, hogy derengjen előtte valami. Közvetlen intelem helyett írjunk neki levelet, ugorjunk be hozzá elbúcsúzni, vagy egy őszinte beszélgetés alkalmával szóljunk neki saját hiányosságainkról és baklövéseinkről.

Az igazi intelmet a másik olyan természetességgel fogadja, mintha vizet nyelne kiszáradt torka. Ez gyógyírt jelent fogyatékosságaira, miután felvidítottuk azzal, hogy megdicsérjük jó tulajdonságait. Összességében, ez nagyon nehéz feladat. Személyes tapasztalataimból tudom, hogy a hibák gyakran hosszú életűek, amelyeket nem lehet a szokásos módon orvosolni. Igazán nagy könyörület és együttérzés megnyilvánulása az, ha a csatlós cimborák testvérekké válnak, kijavítják egymás gyengéit, és arra törekednek, hogy egy emberként szolgálják urukat. Hogy érhetnénk el ezt a végső célt úgy, hogy pusztán megszégyenítjük a másikat?

Nem illendő mások előtt ásítani. Ha ásítanunk kell, és homlokunkat felfelé irányuló mozdulatokkal megdörzsöljük, az inger elmúlik. Ha ez nem segít, csukott szájjal nyaljuk meg az ajkunkat a nyelvünk hegyével, kezünkkel vagy ruhánk ujjával takarjuk el a szánkat úgy, hogy senki se vegye észre. Ugyanez a helyzet a tüsszentéssel. Az ember ostobán néz ki, amikor ásít vagy tüsszent. Ezeken kívül más dolgok is vannak, amelyek figyelmet és felkészülést igényelnek.

Ajánlatos végiggondolni és feljegyezni, hogy mit kell tennünk másnap. Ezáltal a többieket megelőzve tudunk felkészülni a megfelelő lépésre. A nagyúr előző este alaposan megvizsgálja azt, akit másnap meglátogat, gondosan kiválasztja az üdvözlés megfelelő formáját, a beszélgetés részeit és a többit. Amikor az ember egy látogatás alkalmával elkíséri az urát, vagy egyedül megy egy megbeszélésre, előzőleg alaposan el kell gondolkodnia házigazdájáról, hogy a látogatás alatt nehogy megbántsa. Az emberek között ez vezet a harmóniához és a társadalmi udvariassághoz.

Nem lehet jó társaság az, aki egy magas rangú ember vagy egy hasonló kiválóság meglátogatása előtt már túlzottan feszült. Az a helyes, ha az alkalom iránti köszönetünk őszinte, és nagy örömmel tekintünk az összejövetel elé, amikor útnak indulunk.

Egészében véve jobban tesszük, ha tartózkodunk a hívatlan látogatástól, kivéve ha a szükség úgy kívánja. Amikor viszont meghívnak, nem lehetünk igazi vendégek addig, amíg megnyerő és megfontolt viselkedésünkkel meg nem győzzük házigazdánkat.

Összességében, elsőrendű, hogy a vendég jól felkészüljön a látogatásra, és előzetesen feltérképezze a meghívott társaságot. Poharazgatáskor vagy hasonló alkalmakkor a legjobban azt kell fontolóra venni, hogy mikor kérünk elnézést és távozunk. Azt lenne jó látni, hogy az emberek nem távoznak se túl későn, amikor már unalmasak, se túl korán, amivel egy élvezetes összejövetelt rontanak el. Általában nem tanácsos túlságosan tartózkodni az evéstől, ha az embert vacsorára hívják. Ha egyszer vagy kétszer illendőségből visszautasítottuk a házigazdát, utána helyesebb, ha elfogadjuk vendégszeretetét. Ez a szabály ugyanúgy alkalmazható, amikor az embert a körülmények miatt őrizetbe veszik egy tisztán alkalmi látogatás alatt.

Ha az ember felesküszik arra, hogy „a Busido követésében soha nem marad le másoktól”, el kell tökélnie magát, hogy hősiességét a harcban mindenkivel jól megismerteti. Az, hogy „ura számára hasznossá teszi magát”, azt jelenti, hogy a hűbérbirtok jobb ügyintézése érdekében elmondja kifogásait urának, miután tanácsossá léptették elő. A „gyermeki kötelesség” pedig a nagyúr iránti hűséget jelenti, mert ugyanaz a természetük. A „mások javára végzett munka” jelentése szerint arra törekszünk, hogy mindenki mást uruk számára hasznos csatlóssá tegyünk.

A katonai taktika és stratégia hozzáértő illetve hozzá nem értő emberekről beszél. Hozzáértő, aki nem csak tapasztalatokon alapuló bölcsességgel bír, hanem a döntő pillanatban, csodálatra méltóan kész megoldani bármilyen nehézséget, amelyet a változatos körülményekre hozott megfelelő rendszabályok előzetes tanulmányozásával ér el. Ez az ember minden helyzetre készen áll. Ezzel szemben az utóbbi nem vizsgálja meg előre a lehetőségeket, és ha látszólag teljesen el is intéz egy ügyet, az nem más, mint puszta szerencse.

Az ember nem lehet elég óvatos, hogy hogyan viselkedik összejövetelek alkalmával. Különféle ünnepek során alaposan megfigyeltem, a legtöbb emberen az látszik, hogy az a legfőbb igyekezete, hogy igyon. Megengedhető az ivás, ha az ember akkor hagyja abba, amikor kell. Ha ennek nincs a tudatában, akkor egyszerűen alantas és durva. Szokásos lelki alkata és még inkább igazi jelleme fedi fel magát. Legyél tudatában, hogy az ünnep nyilvános szereplés.

Valaki egyszer azt javasolta, a gazdaság problémáit részletesen át kellene tekinteni. De egy másik ember erre azt felelte, hogy ez egyáltalán nem lenne jó.

Egy rangidős csatlós valaha rendkívül egyszerűen prédikált az élet minden oldaláról. Ez azonban nemkívánatos életmód. Egy régi mondás szerint „a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal”. De életben maradnak, ha van a vízben békalencse vagy más növény is, melynek árnyékában elbújhatnak. Ha a felettesek szemet hunynak embereik jelentéktelen hibái felett, akkor azok lelki békében fognak élni. Ugyanez vonatkozik az emberek vezetésére is.

Egyszer régen, amikor Micusige nagyúr még kisfiú volt, és fel kellett olvasnia egy Kaion nevű papnak, odahívta a többi gyereket és tanítványt, és így szólt: „Gyertek ide, és hallgassatok meg. Nehéz úgy olvasni, hogy csak kevesen hallgatják az embert.” A papra ez nagy hatással volt, és a tanítványokhoz fordult: „Ebben a szellemben kellene tenni mindent.”

Az embernek minden reggel először mesterének és szüleinek kell kinyilvánítania tiszteletét, majd védőszentjeinek és az oltalmazó buddháknak. Szülei örülni fognak, ha mesterét tartja legfontosabbnak, és az istenek és a buddhák beleegyezésüket adják majd, mivel egy jó harcos elsősorban mesterére gondol. Ha megszületik benne ez az elhatározás, örökké mesterével fog törődni, és egy pillanatra sem fog megválni tőle.

Mi több, ahogy az asszony számára mindig a férje az első, a férfi a mesterét tartja a legfontosabbnak.

Úgy látszik, hogy a mai csatlósoknak igen csekély a becsvágyuk. Önös érdekeik vagy saját ügyességük készteti őket, éppen úgy, mint a zsákmányát leső ideges zsebtolvajt. Még a leghiggadtabb ember is csak úgy tesz, mintha igyekvő lenne.

Egyetlen szamuráj sem meríti ki a csatlós legigazabb értelemben vett fogalmát, hacsak nem áll teljes mértékben ura rendelkezésére, tétovázás nélkül el nem tökéli, hogy úgy gondol magára, mintha már halott lenne, mindenkor komolyan nem törődik ura jólétével, és hozzá nem járul a hűbérbirtok megszilárdításához azzal, hogy a gondokat megoldó, jól szervezett javaslatait felettesei elé tárja.

A nagyfokú igyekezet csatlósokra vonatkozó törvénye egyaránt vonatkozik a magasabb és alacsonyabb rangú szamurájokra. Ezért eltökéltséged legyen teljes, hogy a legcsekélyebb megingás nélkül elérd ezeket, még ha Buddha és az istenek az ellenkezőt tanítják is.

Úgy hallottam, hogy egy orvos, bizonyos Macukumamae no Kjóan, a következő történetet mesélte: „Az orvosi gyakorlatban – a jinnek és a jangnak megfelelően – másként kezelik a férfit és a nőt.  Különbség van a pulzusuk között is. Az utóbbi ötven évben azonban ez a különbség eltűnt. Miután észrevettem ezt a rendkívüli változást, a férfiak szembetegségének gyógyításánál a nők gyógykezelését alkalmaztam. Megfigyeltem azt is, hogy a férfiak férfi gyógymódnak megfelelő kezelése eredménytelen volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a férfiak igazi természete elveszett, szellemük elnőiesedett ezekben az elfajult időkben. Ezt a tényt titokban tartottam.”

Ezt figyelembe véve úgy tűnik, manapság a legtöbb férfinak olyan a pulzusa, mint a nőké; nagyon kevésnek van igazán férfias megjelenése. Ezért egy igazi férfi csekély erőfeszítéssel, könnyen megelőzheti a többit.

Míg vannak csatlósok, akik még hatvan- vagy hetvenéves korukban is aktív szolgálatot teljesítenek, jómagam negyvenkét évesen szerzetes lettem. Csatlósi szolgálatom, ha visszatekintek rá, rövid volt. Mindamellett nem gondolok vissza úgy a szolgálatban töltött éveimre, hogy ne lennék hálás az események szerencsés alakulásáért.

Amikor buddhista szerzetes lettem, úgy gondoltam magamra, mint aki már maga mögött hagyta ezt a világot. Ha belegondolok abba, hogy máig szolgáltam volna, minden bizonnyal temérdek baj gyötört volna. Azt kell, hogy mondjam, hihetetlen szerencsém volt, így az elmúlt tizennégy év gondoktól mentesen és békésen telt. Ráadásul, az emberek jóvoltából – akik hűségesnek tartottak – lehetővé vált csatlósi szolgálatom. Csoda, hogy olyan hosszú ideig el tudtam rejteni szerény természetemet. Kegyes jóságuktól, amely több volt, mint amire rászolgáltam, rossz lett a lelkiismeretem.

Tannen szerzetes egyszer azt mondta nekem: „Rendszerint arra tanítják az embert, hogy szabaduljon meg minden gondolatától és elképzelésétől, hogy elérje a megvilágosodást anélkül, hogy megértené ennek jelentőségét. A tiszta szívvel végzett koncentráció erénye megfelel a gondolatoktól és elképzelésektől mentes szabadság erényének.” Ezt valóban találóan mondta. Szanenori nagyúr megmutatta nekem, hogy az Igazsághoz vezető út felfedi magát, ha az ember egy lélegzetvételnyi időre tisztán tudja tartani elméjét a bűnös dolgoktól. Mindkettőjük gondolata egy és ugyanarra vonatkozik. Kár, hogy nagyon kevés ember tudja ezt értékelni. Ahhoz, hogy tiszták és egyszerűek legyünk, kitartó gyakorlásra van szükségünk.

Semmiért sem lehetünk annyira hálásak, mint a költemény utolsó soráért, amely így hangzik: „Mikor saját szíved kérdi.” Ugyanúgy gondolhatunk rá, mint a Nembucura, ami régebben hangzott el sok ember szájából.

Mostanában az okosnak nevezett emberek látszólagos bölcsességgel ruházzák fel magukat, de csak a többieket tévesztik meg vele. Emiatt alacsonyabb rendűek a nehéz felfogású emberekhez képest. A nehéz felfogású ember egyenes. Ha valaki az előbbi idézet szerint alaposan megvizsgálja a szívét, nem talál benne titkokat. Gondoljunk arra, hogy aki ilyen mély vizsgálatra képes, nem fog zavarba jönni.

A gen illúziót vagy jelenést jelent. Indiában a mutatványost gendzsucusinak nevezik. A világon minden csak bábszínház. Ezért is használjuk a gen szót.

Mine hercegnő eljegyzésekor az őt szolgáló egyik kísérő merészen vitába szállt urával. Ez komoly gondolatokat ébresztett fiatalabb társaiban. Lennie kellett volna néhány olyan embernek, aki ésszerűnek, jól megfogalmazottnak és igaz csatlóshoz illőnek gondolta volna ezt a merész tiltakozást. Néhányan talán arról is meg voltak győződve, hogy ez az ember kész örömmel követte volna el a szeppukut, ha úgy parancsolják. Ámde gondoljuk csak át! Az ilyennek nincs semmi értelme, aki az ilyet dicséretre méltó, bátor szamurájnak tartja, az teljesen rossz hatás alatt áll.

Úgy adódott, hogy a merész csatlós nem tudott elismerő véleményével hatni urára. Ezek után a hercegnőt sem tudta támogatni, mert arra kényszerítették, hogy vonuljon vissza a szolgálatból. Még akkor sem lehetett mellette, amikor a hercegnő röviddel azután, hogy nyugovóra tért, meghalt. Milyen sajnálatos ez egy hű csatlós számára!

Olyan csapda ez, amelybe a nemes lelkű ember gyakran beleesik. Egészében véve, aki urával vitába száll, hűtlenként végzi, ha rangja nem megfelelő az ilyen szembenálláshoz. Az igazán hű csatlós elképzelésével először a megfelelő rangú embert keresi meg, és vele magyaráztatja el elképzelését a nagyúrnak, úgy, mintha az az illető véleménye lenne, így az eredeti gondolat valószínűleg meghozza a gyümölcsét.

Ha a másik ember, akit megkértünk, nem akarja teljesíteni a kérést, más alkalmas emberrel kell beszélnünk, vagy más lépéseket kell fontolóra vennünk. Bármilyen ütemben, bármilyen intézkedéssel is, a végső cél az, hogy a nagyúr elfogadja az ellentmondó elképzelést. Nem szükséges mások tudomására hozni feltétlen hűségünket.

Amikor a másokkal folytatott megbeszélés nem vezet kellő eredményre, hagyjuk abba, ott, ahol tart, és a cél érdekében tegyünk újabb és újabb erőfeszítéseket. Így célunkat a legtöbb esetben meg tudjuk valósítani.

Néhány ember viszont hajlamos bízni az effajta vakmerőségben, és bátor szamurájnak tartja magát. Ennek a gondolatnak azonban nincs sok haszna. Az ilyen embert bírálatokkal árasztják el. Sok szamuráj élete megy így tönkre. Igaz hűség iránti vágyával maga idézi ezt elő. Az a csatlós, aki önmagát csakis ura hasznára áldozza, és nem törődik azzal, hogy mi történhet vele, mindig a helyes irányt fogja választani.

Nehéz igazságosnak lenni az igazságtalanság iránt érzett ellenszenvünkből fakadóan. Ha a hitünk szerinti igazságosságra törekszünk, az gyakrabban vezet komoly tévedéshez, mint sem. Ennek az az oka, hogy az Igazság messze az igazságosság mögött rejlik, amit nehéz megtalálni, hacsak nem vagyunk a legnagyobb bölcsességgel megáldva.

Egy jó nevű kardforgató hajlott korában a következőket mondta: „Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak. A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind a mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni. A következő szinten az ember már meglehetősen képzett – bár még nem teljesen használható –, de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is. Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán.

A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket. Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben. Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval efölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége. Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal.

Úgy mondják, Jagjú mester egyszer kifejtette: » Azt nem tudom, hogyan kell legyőzni másokat, csak azt, hogyan kell saját magamat. « Az egész életen át tartó keresésnek soha sincs vége; a mindennapos gyakorlás során napról napra fejlődnünk kell, miközben egész életutunk alatt a tökéletességre törekszünk.”

Az „Írások a falon” Naosige nagyúr tanait tartalmazza, amelynek egyikében ez olvasható: „Súlyos dolgokban könnyedén dönts.” Ittei a tanokhoz írt kommentárjaiban azt mondja: „A jelentéktelenebb dolgokban dönts komolyan.”

Bizonyára kevés súlyos dolog van, amelyeket helyes választ keresve, nap mint nap komolyan tanulmányozunk. Ezért az az érzésem, ez a tan azt mondja, hogy komoly kérdésekben előre hozzuk meg a helyes döntést, amikor pedig szembe kerülünk az üggyel, oldjuk meg könnyedén. Ha viszont az embernek nincs a keze ügyében a megoldás, nehéz a helyszínen gyors döntést hoznia. Ilyenkor hajlamosak vagyunk többször dönteni hibásan, mint helyesen. Azt hiszem, hogy a mindennapi döntéshozás az alapja a nagyúr tanának, miszerint „A súlyos dolgokban dönts könnyedén.”

Egy csatlós többéves szolgálat után hazatért Ószakából. Amikor jelentést tett a helyi hivatalban, az ószakai nyelvjárást használta. Ez nem tetszett a hivatalnokoknak, ezért kinevették. Amikor az ember Edóban vagy Ószakában teljesít hosszabb idejű szolgálatot, a szokásosnál is figyelmesebben kell használnia saját nyelvjárását. Egy idő után Edo vagy Ószaka szelleme természeténél fogva hatással van az emberre. Emiatt lenézi és vidékinek tartja szülőföldjének minden szokását, és még a legcsekélyebb mértékben ésszerű dolgokra is irigykedve néz fel a nagyvárosban. Ez nevetséges.

Egyszer egy tanácsülésen egy csatlós előléptetése forgott kockán. A tanácstagok azon voltak, hogy egyhangúlag visszautasítsák a javasolt előléptetési tervet, mivel a jelölt korábban szenvedélyesen ivott. Ekkor egyikőjük így szólt: „Ha valakit korábbi hibája miatt figyelmen kívül hagyunk, azzal csírájában folytjuk el a kitűnő embereket. Az, aki egyszer hibázott, majd megbánja tettét, és meglehetősen szolidan tevékenykedik, hasznossá válik a hűbérbirtok számára. Emiatt jobb, ha ez az ember megkapja az esedékes előléptetését.”

Egy, a bűnözőket érintő tanácskozás alkalmával Nakane Kazuma azt javasolta, hogy a büntetés a kiszabottnál egy fokkal enyhébb legyen. A bölcsesség e tárházának csak ő volt a birtokában. Bár számos más férfi is jelen volt, Kazumán kívül senki más nem nyitotta volna szólásra a száját. Ezért nevezik Kazumát a „Kezdet mesterének” és a „Huszonöt nap mesterének.”

Egy szamurájt harcra kényszerítettek, de ő nem állt bosszút a másik félen. Ezért a szégyenért kivívta a többiek megvetését. Ahhoz, hogy az ellenséggel rendezzük a számlát, az kell, hogy egyenesen az ellenséghez lépjünk, és meghaljunk. Az ilyen halál nem lesz szégyenletes.

Ezzel szemben az ember hajlamos a párbajban a győzelemre gondolni, s végül a kedvező pillanatban képtelen lesz támadásba lendülni. Az emberek azzal az ürüggyel, hogy kevesebben vannak, halogatják a megtorlást – mondván, hogy csak a drága időt pazarolják –, míg végül arról kezdenek beszélni, hogy visszalépnek a bosszútól. Azzal a szilárd elhatározással kell szembeszállni az ellenséggel, hogy az egyik tucatot a másik után öljük meg. Ez lehetővé teszi, hogy kielégítsük bosszúvágyunkat, és többnyire győztesként is kerüljünk ki a küzdelemből.

Az Aszano-birtok (Chusingura) róninjai éjszakai rajtaütésükkor abban hibáztak, hogy nem követtek el szeppukut a Szengakudzsi templomnál. Mi több, túl sok idő telt el, amíg végül is bosszút álltak mesterükért. Tervük eredménytelenül végződött volna, ha áldozatuk, Kira Josinaka, betegségben halt volna meg a hosszú várakozás alatt. Az elvárosiasodott emberek okosak, és tudják, hogyan kell jó színben feltüntetni magukat, jóllehet nem tudnak megszabadulni jelentéktelen megítélésüktől, nem úgy, mint a nagaszaki-vita résztvevői.

Azzal, hogy olvasunk és meghallgatunk másokat, felkészítjük magunkat a döntő pillanatra, ami bármikor eljöhet. Ha a Busido megvalósítására törekszünk, éjjel-nappal készen kell állnunk a döntő pillanatra, tudatában kell lennünk, hogy életünk állandó veszélyekkel teli, és meg kell fontolnunk, mit és hogyan kell tennünk.

Két dolog tehet tönkre egy csatlóst: a gazdagság és a becsület. Ha valaki szerény körülmények között él, nem fog elzülleni.

Egyszer egy ember így szólt: „Ennek és ennek az embernek erőszakos a viselkedése, és én ezt egyenesen az arcába is mondom…” Ezt helytelen volt kimondania. Egyszerűen azért tette, mert kemény fickónak akart tűnni. Ez a meglehetősen durva viselkedés azt mutatja, hogy az illető még igen éretlen volt. A szamurájt éppenséggel kifogástalan modora miatt becsülik. Másokról két alacsonyabb rangú lándzsás beszél így esetleg. Ez közönséges.

A következőket gyakran mondta apám, Jamamoto Dzsin’uemon, és eszerint is cselekedett:

• „Ha az ember megért egy okot, sok más ok is feltárul a szeme előtt.”
• „Csak az aljas és gyáva ember vigyorog önelégülten.”
• „Beszélj akár egy hivatalos alkalomkor, akár egy mindennapos helyzetben, nézz egyenesen a másik szemébe. Az elején elég egy udvarias meghajlás. Lesütött szemmel beszélni veszélyes.”
• „Nem biztonságos, ha az ember ülő helyzetben a kezét hakamájának hasítékában tartja.”
• Valahányszor elkezdtem olvasni egy könyvet – lehetett az kanákkal írt regény vagy kínai írásjelekkel írt klasszikus –, apám a tűzbe vetette, és azt mondta: „Az udvari nemeseknek kell olvasniuk. Nekünk, a Nakano-család tagjainak pedig harci bátorságunkat kell fejlesztenünk úgy, hogy fakarddal a kézben állandóan gyakorolunk. ”
• „Nem szamuráj az, akinek nincsen saját lova, vagy nem áll egy harci egység élén.”
• „A bátor ember megbízható.”
• Minden reggel négykor kelt, hideg vízben megfürdött, és leborotválta homlokának első részét. Napkeltekor megreggelizett, és napnyugtakor nyugovóra tért.
• „A szamuráj feltűnően használjon fogpiszkálót még akkor is, ha nem is evett. Belül a kutya bőre, kívül a tigris bundája.”

„Mi a gyakorlás végső értelme?” – hadd mondjam el a választ. „Szíved lelked kell az ügyért áldoznod az adott pillanatban.” Az emberek gondolkodásából mintha kiveszett volna manapság ez a fajta mentalitás.

A derűs arc azt mutatja, hogy az ember tiszta szívvel, odaadóan harcol ügyéért. Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Ez a valami urunk iránti hűségünkben, szüleink iránt táplált gyermeki szeretetünkben és a Busido bátor követésében mutatkozik meg. Ezek mellett azonban számtalan más formában is megjelenik.

Ötven vagy hatvan évvel ezelőttig a szamuráj minden reggel megfürdött egy dézsában, megborotválta a homlokát, tömjénnel beillatosította a haját, levágta, majd habkővel súrolta és madársóskával fényesítette körmét. Gondosan ügyelt arra, hogy törődjön megjelenésével. Azon felül letörölgette, a rozsdától megtisztította és kifényesítette fegyvereit.

Bár manapság szemet szúrhat az ápolt külsőre fordított különös figyelem, ez nem valamilyen romantikus gondolatból fakad. A szamuráj – legyen akár fiatal, akár öreg – aki minden nap készen állt a halálra, azért volt ápolt, mert ellenkező esetben, a csatatéren halott testét tisztátalanság miatt az ellenség bizonyára lenézte volna, mivel ápolatlansága felkészületlenségéről árulkodott volna. Bár ez a szokás fáradságosnak és időigényesnek tűnhet, pont ez az, amit a szamurájtól elvártak. Nincs más, ami különösen nagy időt vagy fáradságot kívánna. Az ember nem kerülhet szégyenbe mindaddig, amíg bármely pillanatban rendületlenül elszánt a halálra, vagy ha úgy gondol magára, mint aki már halott lenne. Erre törekedj a szolgálatban és a katonai erény keresésekor. Ha eljön az idő, az ember szégyellni fogja, ha ezek a dolgok nem tudatosodtak még álmaiban is, mert inkább önző módon saját vágyainak engedve töltötte napjait. És ha azt gondolja, hogy ez nem szégyenteljes, és úgy véli, saját kényelmén kívül semmi más nem számít, akkor kicsapongó és udvariatlan tettei ugyancsak sajnálatra méltóak.

Aki nem fogadja el előre az elkerülhetetlen halált, biztos lehet abban, hogy a halála rossz lesz. De megvethető-e, aki már előre elszánja magát a halálra? Az ember legyen e téren különösen buzgó.

Az utóbbi harminc év sok változást hozott az emberek életmódjában. Valahányszor fiatalabb szamurájok találkoznak, másról sem beszélnek, mint mások vagyonáról, nyereségről és veszteségről, háztartásuk pénzügyeiről. Véleményezik a ruhákat, és szerelmi dolgokról pletykálnak. Ezek nélkül nem is éreznék jól magukat. Micsoda szánalomra méltó, javíthatatlan közerkölcs!

Régebben a tízes vagy húszas éveikben járóknak nem voltak ilyen hitvány gondolataik, és természetesen hasonló szavak sem hagyták el a szájukat. Még az idősebb szamurájok is – mintha megsértették volna őket – megrémültek volna, ha azon vették volna észre magukat, ha öntudatlanul kifecsegnek ilyen ügyeket. A mai közerkölcs esetleg a társadalom fogyatékosságának tulajdonítható, amely elképesztő fontosságot tulajdonít az anyagi dolgoknak. Amíg az ember távol tartja magát a rangjához méltatlan fényűzéstől, bármi történjék is, meg tud szabadulni ettől a gondolkodásmódtól.

Isida Ittei az alábbiakat mondta nekem:

„Ha az ember választ egy szép kalligráfiát, és keményen gyakorol, hogy le tudja másolni, keze – bármennyire is ügyetlen volt az elején – meglehetős fejlődést fog mutatni. A csatlós ugyanígy hasonlíthat egy másik kiváló csatlóshoz, akit példaképül választ.

Bár napjainkban igen nehéz olyan követendő csatlóst találni, aki minden szempontból felülmúlja társait, mégis kiválaszthatunk olyan embereket, akik egyes erényekben, mint például az illem, a hősiesség, a helyes beszéd, a helyes viselkedés, a hűség, a gyors elhatározás képessége, különbek társaiknál. Ezek követésével aztán erőlködhetünk.

A tanítványok, képességeikre való tekintet nélkül hajlamosak mesterük hibáit leutánozni, ahelyett, hogy erényeit másolnák le. Ez semmiképpen sem lesz gyümölcsöző. Ugyanez igaz arra a csatlósra, aki miután olyan mestert választott magának, akinek jó modora van ugyan, de hűtlen, elkezdi utánozni mestere hűtlenségét jó modora helyett.